Első (vagy inkább: nulladik) generációs discman-em kalandjairól az Onyx koncert előszavának szánt videóblog bejegyzésemben már hintettem el pár morzsát. Aki van olyan óknub, hogy nem nézte meg, vagy eseteként panaszai akadnak rövid távú memóriáját illetően, annak kedvéért íme a történet rövid kivonata:tizenhárom-tizennégy évvel ezelőtt szenzációs, de alább következendő mondandóm szempontjából lényegtelen körülmények között nyertem egy discman-t. A hordozható CD lejátszók kezdő szériájából származott, egyetlen másodperc rázkódást sem bírt ki. Ennyi.
Nagy becsben tartott lejátszóm viszonylag hamar szült egy olyan problémát, hogy nem volt MIT lejátszania. Hatvan meg kilencven perces magnókazetták világába csöppent a kütyü, így magával hozta a kihívásokat is: CD lemezeket kellett szerezni. Telefonálgattam is különböző rádióműsorokba, küldözgettem befelé zenei lapok rejtvényeit, ami néha be is jött: nyeremény lejátszóhoz nyeremény korongokat nyertem. Egy dolog hibádzott csak: ezek a lemezek (mind a körülbelül öt darab) nem rapzenei albumok voltak.
Az első cédés-rap-audio-élményig tehát várnom kellett. Nem is keveset... Végül, egy zenei újság melléklete jelentette a sorsfordulatot. Ezen a CD-n ugyanis egy lemezkiadó újdonságaiba lehetett belehallgatni. Számonként nagyjából másfél perc erejéig, stílusoktól függetlenül, á la carte, vegyesen. Amolyan demó-féleségnek szánt, nesze semmi, fogd meg jól ajándék volt ez.
Ekkor sikerült hosszú idők óta először rap-et hallgatni discman-emen. Igaz, csak másfél percig, de ki törődött volna a rövidséggel, ha a loop opciónak köszönhetően ötös szorzóval számolva akár 7.5 percig is élvezni lehetett ugyanazt a részletet. Nem számított semmi, csak a tudat és az élmény: végre, életemben először hallok rapzenét CD-ről! Tiszta hangzás, a sokszorosan másolt kazetták után csúcs audio minőség; hejj, a jövő ekkor kezdődött el!
A szám(részlet) pedig a "Ganxsta Zolee és a Kartel: Figyeld magad!" volt...
