Mármint, nem karácsonyi, inkább csak Karácsonyra. Méghozzá, Tribe fő+mellék, és én, fő+mellékszereplésemmel. Krisztus születése után homályos emlékek szerint 1994-95 körül történt ugyanis, hogy a kis Gergő, azaz e blog írója, épp a Dunakanyar Rádió nevű rádióra hallgatózott. (Erről jut eszembe az a főiskolás évfolyamtársam, aki egyszer humorérzékét a következő poénnal mutatta be: "...rádiót? - A feleségem is mindig azt kérdi tőlem: kérsz rá diót?" Bruhaha.) Este 8 felé járt már az idő, amikor is magyar rap-re lett figyelmes az akkor még fele ennyi idős, és fele ilyen (húúúúúhaaaaaa) izmos Gergőke. Itt most átváltok E/1-be, mert kurva nehéz lenne így folytatnom a sztorizást! Szóval. Hallgattam, és azt hallottam, hogy ami rap, az se nem Ganxsta Zolee, se nem Animal Cannibals, mégis magyar, és ráadásul egész érdekes. Sőt, nem, hogy érdekes, hanem végre értelmes. Érthető. Érvelő. Észszerű. Tényekre alapozó, meg blablabla. Egyszóval: tetszett. Ittam a rádiónak ama egy óráját, amiben ezek a zenék, és az interjú sugárzódott. Merthogyugyanis, épp a Stop in da Name nevű, dabasi rapformáció volt a műsor vendége. Ekkor világosodtam meg, hogy a már említett két hazai rapcsapaton kívül van több is országunkban. Meg, hogy van olyan, hogy "underground", meg olyan is, hogy "mainstream". (Pár évvel később ez létkérdés lett, melynek megválaszolása mindenki lelkiismeretére volt bízva: Te mainstream rap-et, vagy underground rap-et hallgatsz? Ha a válasz a mainstream-re esett, akkor az azt jelentette, hogy egy köcsögbuzifasz vagy, egy fake, egy gumirapper, egy divatmajom, egy jellemtelen kis senki, debezzegha az underground-ot választottad, akkor ríl, meg egyéb fasza jelzőkkel megáldott személy lehettél.) A műsor vége felé, mikor már fél-öntudatonkívüli állapotba kerültem, annak következtében, hogy addigi életemben először hallottam underground-ot, ráadásul a csapat mondandójának első sorától az utolsóig egyetértettem, elhangozott a műsorvezető hölgy szájából az, ami a pontot jelentette az "i"-re. Vagyis: aki szeretne, betelefonálhat! Rögtön kagylót is ragadtam, a mobil ugyanis akkor még nem volt trendi, meg egyáltalán nem is volt, képzeld, parasztkám, éltünk ám így is. No tehát, kaptam magam, betelefonáltam, és a csapat frontemberével, Tribe-al, adáson kívül beszélhettem. Kivételesen szerencsés embernek éreztem magam, hogy ez megtörténik velem. Elmondtam neki, hogy mennyire egyetértek velük, és örülök, hogy "rájuk találtam" mind világnézetileg, mind zenei ízlésileg. Tribe valami olyasmit válaszolt, hogy ő is örül, egyfelől, másfelől sokan vannak még így. Itt meg is szakadt minden ki nem alakult kapcsolatom vele, de leginkább a telefonvonal, majd meglepődöttségemben a következőre jutottam: ha "sokan" vannak, ideje utánajárnom, mivan! Úgyhogy utána is jártam, mára ennek egyik jele, fejleménye, következménye, hogy Te most, kedves Olvasó, olvasod a Rap.Blog.hu-t. Vagyis ezt.
Sztorira vissza. A jelen. A jelenben az van, hogy kapok hetente pár levelet bizonyos cikkeim kapcsán. Van, aki az anyámba vissza próbál küldeni, érvek nélkül; van, aki egyet ért, és megköszöni, hogy egyetérthet. Mindkettő jól esik. De a legjobban az esik jól, ami a minap történt. Kaptam egy e-mailt ugyanis, hogy örül, hogy "rám talált". Bár nem ismer, de soraimban mintha saját gondolatait olvasná viszont, és fontos, hogy vagyunk még így páran "kívülállók", akik eképp látják a hip-hop-ot, a világot...
Itt csurgattam le még a bokámat is, ugyanis a feladó... Tribe volt.
