Valami olyasmi a film hivatalos ajánlója, hogy a csóró kis drogdíler és egyben strici főszereplő, a meglehetősen egyedi és ötletes nevű DJay, mindig is reppszupersztár szeretett volna lenni, csak valahogy nem jött ez eddig össze neki. Egy nap találkozik egy régi barátjával, aki tök véletlenül hangmérnök, neki van - szintén tök véletlenül - egy orgonista ismerőse, és elkezdenek zenélni. A cél, hogy a hamarosan a városba látogató, igen híres (Ludacris által alakított) rappernek, Skinny Black-nek, DJay megmutassa demóját, hogy aztán jól befusson, mert nyilván, ez így megy, csettintésre. (Meglepő párhuzam: Magyarországon legalább két tucat ilyen, 13-18 év közötti srácot tudnék hirtelen felsorolni, akik hasonlóan képzelik, vagy képzelték el a rapkarriert, amíg meg nem szólalt az ébresztőóra.)A történet eléggé limonádé ízű, első olvasásra azt gondolnánk, még a cukor sem segít rajta, később rájövünk, hogy a nézés sem. Mindenesetre bíztam benne, hogy egy hétvégebúcsúztató, vasárnap délutáni semmittevés helyett vagy mellé jó lesz. Hát nem lett jó... Az üresjáratok száma ugyanis 101, ennyi percig tart a film és a szenvedés. Mármint, a nézőé meg a főszereplőé is; aki nem tud más szereplők legártalmatlanabb közeledésére sem ideggörcs nélkül reagálni. Ez nem az a kellemesen feszültséget fokozó agresszivitás, hanem annál minőségében sokkal hasztalanabb. Eredménye a forgatókönyíróéval teljesen ellentétes: az ember legszívesebben két büdös nagy pofonnal honorálná a szereplő játékát, ahelyett, hogy a végkifejletre rágná a körmét. Említett feszültségfokozás ugyanis sem hangulatán, sem a történet tartalmán nem változtat, fokoz, ad pluszt vagy mínuszt, egyszerűen csak felesleges. Sem az előzmények, sem a következmények egyetlen dialógusban nem teszik dramaturgiai szempontból szükségessé DJay idegrohamait. Amikből pedig sok van, épp, csak tartalmuk nincs, cserébe' az üres mondatok minimum három változatban elhangzanak egymás után (tisztára, mint egy régi Hősök lemez), összekötve "vágod, geci?", "érted, bazmeg?", vagy "tudod, te fasz?" töltelékekkel. Ez viszont már nem a főhős alakított vagy valós intelligenciáját prezentálja, hanem a rendezőjét és a forgatókönyvíróét. Sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy 2005-ben még éltek és élnek olyan emberek, akik filmrendezői radikalizmusukat az egyetemes bunkóság vászonra vetítésével kívánták bemutatni, de ok-okozati összefüggések nélkül, és erős, ámbátor abszolút felesleges túldramatizálás-szerű viselkedésen keresztül. Bravó!
