Virsli, mustár, és egy szelet kenyér. Avagy az utóbbi évek három legérdekesebb sikertörténete rapkarriervágyról és csillogásról, vagy inkább ezek érthetetlen elmaradásáról. Konkrét nevek, helyek és ferdítés nélkül, ahogy azt a Zélet megírta; szilveszterre nevetni, meglepődni, vagy okulásképp.
A három balfa
Hogy az emberi kalandvágy, vagy az ifjú bohóság vezérelte hőseinket, a mai napig nem derült ki, csupán a végeredmény. Történt ugyanis, hogy a Duna-menti srácok (kulturált, civilizált, békés falvakból, ahol nekik azért sikerült megtalálni a gettót) elhatározták, hogy befutnak. A befutáshoz a "legrövidebb út" módot választották GPS-en, hogy ne kelljen végigmászniuk azt a fok híjas létrát, melyet normális esetben más MC-k hosszas esztendők alatt járnak végig. Szolid, de sebes drogárusításba kezdtek tehát, hogy a bevételekből az akkoriban már befutottnak számító NagyCsapat segítségével tegyenek szert atmoszférán is túlnyúló hírnévre. Kereskedelmi tevékenységük sikeresnek bizonyult, viszonylag hamar összegyűjtöttek olyan 1.2-1.5 millió jó magyar forintot, hogy ebből készíthessék el mindent vivő videóklippjük. Természetesen, előtte (a nem a NagyCsapat stúdiójában, hanem máshol, de azért elég jó helyen felvett) számaikat újra kellett rögzíteni a NagyCsapat stúdiójában. Kételkedés nélkül vonultak a süketszobába, hogy 5000 Ft/órás díjazás mellett újravegyék a szerintük meglehetősen színvonalas nótákat. Mikor kész lettek, jött a fény, a csillogás és a sztárság: fellépések ingyen és a reménykedés, hogy a majd' másfél millás klipp meg fog térülni. Ekkoriban az volt a terv, hogy demóanyagukat kiküldik Missy Elliottnak és Dr. Drenek, mert ők valószínűsíthetően nem hallottak még magyar rappet, ezért biztosan fog tetszeni nekik a lemezük, felkarolják őket, és még jobban befutnak, mint amennyire nem futottak be itthon sem.
A cápa majd terjeszt
Kifogyófélben lévő nyomtatófesték kazetta, Hip-Hop eJay, olcsó stúdió. A három elem, melyre egy underground sztárnak szüksége van. A srác Hip-Hop eJay-el készített (azaz akkoriban tízből két földalatti művészhez hasonlóan: ugyanazokkal a hangmintákkal dolgozva) alapzenéket, hogy aztán másfél órás utazással egy olyan stúdióban vehesse fel számait, ahol a hangmérnök rendszeresen (de legalább olcsón) a vokált kétszer hangosabbra állította be, mint az instrumentálokat. Mikor ezzel a meglehetősen jónak bizonyuló módszerrel elkészült a három trekkenként skiteket tartalmazó, minden nótájában "jön a hip-hop!" gondolatvilágú album, már csak borító hiányzott a koronghoz. Sikerült is faszán megoldani a kérdést: olcsó nyomtató néhol ki-kifogyó festékkazettájából fekete-fehér kóver, belsején big uppok, hip-hop soldják, meg here comesok közepette egyszerű, de vitathatatlanul egyedi papír született. Hogy a munka ne vesszen kárba, emberünk számításokba kezdett, az eredményeket pedig állítólag fűnek-fának lobogtatta: már csak X lemezt kell eladnia, ami pont vagy tízszer nagyobb szám, mint amiről álmodott, hogy megtérüljenek a stúdióköltségek. Természetesen nem keseredett el a reménytelennek tűnő helyzeten, és az akkoriban egyébként méltán híres SHARK üzletet vette célul. Az elképzelés az volt, hogy ha bevisz oda nagyobb mennyiségben CD-t, ők szíves örömest fogják azt árusítani, reklámozni, és hipp-hopp! Megtérülnek az anyagiak.
Csakhogy ez valamiért nem így lett...
Egyenesen a gettóból
Végezetül let me introduce my nigga, akinek ígéretemhez híven a nevét nem írom le, azt azonban elárulhatom, hogy művésznévválasztásban azért választotta azt, amit, mert - elmondása szerint - eléggé négeresen hangzik az, ami. Emberünk az ország közepéről érkezett és kérte segítségem: fényes karriert és világhírnevet szeretne. Én akkoriban az angolszakot tapostam a főiskolán, de még ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy angolul írt dalszövegeit megértsem. Értetlenkedésem (szégyen, nem szégyen) kérdések formájában kellett előtte prezentálnom, mígnem kiderült, hogy egy nyelvújítóval állok szemben! Példának okáért az "I be who be" meglehetősen szabados fordításban azt jelentette, hogy "vagyok, aki vagyok". Tudniillik, a szótárgép ezeket a szavakat dobta. Viszonylag rövid időn belül (két perc) sikerült lebeszélnem a srácot a nemzetközi hírnévről, mondván, hogy érdemesebb lenne először inkább hazai vizeken befutni, s országunkat ugródeszkaként használva később meghódítani más kontinenseket. Ezek után három-négy délelőttnyi stúdiómunkával (és egy hetvenezres tartozás felhalmozásával) sikerült rögzíteni a debütáló albumot, közel 20 számas tartalommal. Igaz, néhol a rímek elmaradtak és a ritmusérzék is nem egyszer hagyta cserben Őt, de mindez nem zavartatta - ahogy Ő nevezte magát - gettóstestvérünket. Az már a kezdetekkor látszott, hogy nagy slágerekről lesz itt szó. Személyes kedvenceim közé a "Gettó" és a "Rapsonger" tartoztak. Ez utóbbi könnyen megjegyezhető refrénjével ("itt van a rapsonger, ez Ő, ez Ő, ez Ő!"), az első pedig realisztikus gondolatvilágával ("ne neveZSd ki Őket, mert nem olyan jó / annak akinek otthona a gettó") fogott meg. Az idő múlásával (és a kezdeti hirtelen nem megjött sikerek elmaradásával) gettóstestvérben egyre több kétely merült fel. Rájött, hogy ha a közönségnek az őszintét, a frankót, a tutit adja, azzal nem fogja megnyerni őket. Mondandója lelkivilágának olyan mély bugyrait járja, olyan magasröptű és depresszív gondolatokat feszeget (pl. a gettóban könnyű felfázni), hogy nem csoda, hogy az Animal Cannibals által szervezett egyik freestyle bajnokságon is csak valami 72. lett. A közönség (ó, az a buta...!) nem érti, és hát persze: nem is értheti mélyfilozófiai szövegeit. A tragédia felismerése után egy-két évvel gettóstestvér küldött egy levelet nekem: rájött, hogy nem szeretné csak az eladhatóság kedvéért megjátszani magát, ezért kiszáll a rapszakmából. Nyugodtabb vizekre evez, ahol vélhetően önmagát adhatja: a jövőben reggea zenével szeretne foglalkozni. Miután visszakérdeztem, hogy miképp lehet egy olyan szakmából kiszállni, amibe soha be sem került (illetve jeleztem, hogy ha be akar futni, legalább tudja, miben szeretne befutni, ugyanis a reggea az helyesírásilag valójában reggae), többé nem keresett meg.
Első (vagy inkább: nulladik) generációs discman-em kalandjairól az Onyx koncert előszavának szánt videóblog bejegyzésemben már hintettem el pár morzsát. Aki van olyan óknub, hogy nem nézte meg, vagy eseteként panaszai akadnak rövid távú memóriáját illetően, annak kedvéért íme a történet rövid kivonata:
