A bátor, igazszóló emszík megérkeztek. Első fejezet. Snowgoons (kiafaszom?) elővette a lassan-lassan feledésbe merülő sampler módszert: valami monumentális film valami zengő-bengő hegedűs részletének valami katonai meneteléses-támadásos hangzásvilágából faragott egy "megyünk!", vagy inkább "jövünk!" muzsikát, amolyan kivágom, pattogtatok alá egy dobot, és kész stílusban. Évekkel ezelőtt ez még új volt és érdekes (?), bár már akkor is csak kevesek értették meg, hogy mindez gyenguska, mondhatni: kevés, mint mackósajtban a. De mit számít ez, ha a címadó dalhoz egy olyan nagy producer, mint DJ Premi... hargh, khm, nyelés, akarom mondani: az ÓRIÁSI Snowgoons követi el a bítet! A bítet, mely pont jó arra, hogy a szövegvilág akadás nélkül simuljon hozzá, és mint lágy fátyol a kutyaszarra, reá szálljon. Így készíti elő a terepet Riddlernek, hogy eddigi csúcspontja után (Korridor) megkezdje a mélyrepülést, és csatlósával, Billcore-ral bejelentse az osztás kezdetét: a kegyetlen igazságot kegyetlenül vágjuk a kegyetlen... a kegyetlen... a kegyetlenségit! Riddler tudott ennél többet. Mélabús hajnalok ébresztő lemeze után a Para Bellum EP semmi újat nem mond, egész pontosan: szinte semmit sem mond. A "megkezdjük az igazság feltárását" ma már kevés, a "beszólunk a fórumos törpéknek" még ha helytálló, akkor sem sok, a többi pedig önismétlés. Vagy még annyi sem. Billcore-ról nem tudni, tudna-e többet, ha akarna, viszont az érezhető, hogy halántékán nem egy ér dudorodhatott ki, mikor erőlködve megszülte ezeket a mérnöki pontossággal összeeszkábált rímeket. Épp, csak annyira erőltetettek, természet-ellenesek, hogy már-már fáj hallgatni. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a ritmika úgyszintén meg van erőszakolva, akkor teljes lesz a "vész". Lehet így rappelni, persze, miért ne lehetne, csak rögzíteni nem kell az ilyet. Las-san-szó-ta-go-lós, óvatosan rappelős, tá-tá-tá. Annyira nem spontán, annyira korlátba kapaszkodós, annyira precíznek tűnő, holott csak arra koncentrál, hogy el ne rontsa érzetet kelt, hogy hallójárataim nem győzik kitaszítani ezt a minden természetes lazaságra nemet mondó előadás módot.
Az összkép tehát - egyelőre - szégyen és gyalázat: az egyik rosszabb formát hoz, mint valaha, a másik nem méltó partnere korábbi munkásságának csúcspontja mellé. Ha megpróbálok elvonatkoztatni Riddlertől, mint Riddlertől, és az új formációra, mint múlt nélküli produktumra tekintek, akkor talán emészthetővé válik ez az elfekvőről visszatért gyengélkedőről érkezett kislemez, minden önismétlő, semmitmondó sablonosságával együtt. Sajnos azonban akárhányszor eszembe jut a Korridor, eszembe jut az is, hogy a Para Bellum nem hű folytatása annak a remekműnek...
